Sword of the Berserk: Gut’s Rage


Viszonylag ritkán esik meg, hogy egy film vagy képregény játékadaptációja jól sikerüljön, (és vice versa) szerencsére a Sword of the Berserk: Guts’ Rage az üdítő kivételek sorát erősíti. Kentaro Miura máig befejezetlen mangájából 1997 és 98 között egy 25 részes anime sorozat is készült, ami a kezdeti “The Golden Age” időszakot dolgozta fel. A történet középpontjában az irgalmatlan erejű, ugyanakkor célok nélküli zsoldos, Guts szerepel, akire egy csata után figyel fel a Héják Bandájának vezére, Griffith. Mivel hősünk amolyan magányos farkas típus, magától sohasem hódolna be senkinek, így a dolgot végül egy párbaj dönti el, melynek értelmében ha veszít, akkor csatlakoznia kell a Héjákhoz. A jelentős fizikai különbségek ellenére Griffith könnyedén diadalmaskodik, Guts pedig tartja a szavát.

A Midlandi királyság oldalán harcoló Héják fénykora ekkor veszi kezdetét – az elkövetkező évek során számos hírhedt, vagy korábban legyőzhetetlennek hitt ellenséggel végeznek, és ahogy halmozzák a győzelmeket, úgy a zsoldosok vezére is annál inkább kezdi megvetni a lábát a király mellett, ami persze kevésbé tetszik az eddig biztos pozíciójú nemes uraknak. Griffith mindenáron meg akarja valósítani az álmát, egy saját királyságot, amiért bármeddig hajlandó elmenni, ám az azóta nagy jellemfejlődésen átesett Guts is egyre többet gondolkozik azon, hogy mit szeretne valójában kezdeni az életével, miközben egyikük sem sejti, hogy megállíthatatlanul sodródnak az Eclipse néven elhíresült esemény felé, ami végül mindenki életét gyökeresen megváltoztatja majd, és úgy általában kiemelt helyen szerepel a legdurvább anime / manga jeleneteket felsorakoztató toplistákon.

Természetesen nem szeretném lelőni a meglepetést, (és tovább zanzásítani a valójában jóval összetettebb történetet) cserébe azt javasolnám, hogy akit érdekel a játék előzménye, az legalább az anime sorozatot nézze meg, rengeteg pluszt fog hozzátenni az élményhez. A japánban Berserk Millennium Falcon Arc: Chapter of the Oblivion Flower címen futó hack’n’slash 1999 végén jelent meg Sega Dreamcastre, a nyugati kiadásokra még várni kellett néhány hónapot. A Guts’ Rage cselekménye nem változtat semmit az eredeti történeten, inkább ügyesen kiegészíti azt, mintha csak egy kimaradt epizód lenne, és ki tudja, talán így is van, mindenesetre az írok egyike maga Kentaro Miura. Guts, és az Eclipse óta továbbra is önkívületi állapotban lévő Casca immáron Puck-al, a jószívű, gyógyító képességű elf-el kiegészülve járják a vidéket, amikor útonállókba botlanak, akik egy pórul járt mutatványos csapatot készültek kirabolni, csak épp pechjükre Cascára is szemet vetnek, ekkor kapjuk először kézhez az irányítást.

Elsődleges fegyverünk az irdatlan méretű sárkányölő kard lesz, amivel kétféleképp kaszabolhatjuk az arra érdemeseket, illetve védhetjük ki segítségével a támadásokat, míg a jobb oldali ravasz lenyomásával megváltoznak az akciógombok funkciói, -így az ugrás & becsúszásé is- és elővarázsolhatjuk a limitált számban felhasználható mini-ágyút, gránátot, dobókést, és öngyógyítást. (a sorozatlövő nyílpuska korlátlanul alkalmazható, ellenben nem sok vizet zavar) Ahogy végeztünk az utolsó haramiával, kiderül, mindez csupán bemelegítés volt, a játék valójában ezután kezdődik el. Szereplőink egy hangulatosan megkomponált intró kíséretében betérnek egy közeli várvárosba, ahol különös betegség tartja félelemben az itt élőket, ami a Mandragora nevű növénytől származik.

A térhez érve újfent összefutnak a mutatványosokkal, ám a mulatság gyorsan véget ér, mikor az erőművész fejéről véletlenül leesik a csuklya, és a nézők meglátják a fertőzés jeleit. Társa, Rita próbálja elejét venni a lincselésnek, de az emberek nem hallgatnak rá, és elkezdik kővel dobálni a szerencsétlent, amivel csak annyit érnek el, hogy az teljesen kikelve önmagából szörnnyé változik, és rátámad a tömegre – mivel Casca élete is veszélybe kerül, Guts kénytelen végezni vele. Ekkor érkezik meg a vár ura, Balzac, aki hálája jeléül meghívja magához hőseinket, és ha már úgy alakult, mesél egy kicsit a Mandragóráról. Ez a növény parazitaként élősködik a betegeken, testüket csúnyán eldeformálja, ha pedig felingerlik őket, féktelen őrjöngésbe kezdenek. Szerencsére a várúr egyben tudós is, egy ideje már keresi a gyógymódot, (mellesleg a várbörtönbe zárt fertőzötteknek jutott a kísérleti nyúl szerepe) amit nagyban megkönnyítene az eredeti Mandragora virág lelőhelyének felkutatása, így alkut ajánl; ha Guts segít neki ebben, ő is megpróbál segíteni Casca állapotán – a Fekete Karforgatónak pedig több sem kell…

Amint az látható, a készítők a hack’n’slash mivolta ellenére viszonylag sok időt szenteltek a történet bemutatására, ami éppenséggel nem baj, tették ugyanis mindezt összesen majd másfél órányi, -tetszés szerint elnyomható- egész jól megrendezett átvezető videó formájában. Mint első felróható negatívum, hogy maga a játékidő is hasonló hosszúságú, (pontosabban: rövidségű) és ebben sajnos semmi túlzás nincs. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én már korábban többször végigvittem, így nagyjából képben voltam az újrajátszás alkalmával, hogy merre kell menni, vagy hol kell csapdákra számítanom, de megkockáztatnám hogy ezek ismerete nélkül sem tarthat első próbálkozásra 4-5 óránál tovább.

Cserébe ha fogékonyak vagyunk a Berserk világára, az újrajátszások alkalmával ennél bőven több időt is beletehetünk, amit a játék több feloldható extra tartalommal jutalmaz. (a főmenüben lévő Prize Boxban válnak elérhetővé)  A hangulatot remekül eltalálták, és ehhez nagyban hozzájárult Susumu Hirasawa, az anime sorozat zeneszerzője, aki ezúttal sem végzett félmunkát, az intróban felcsendülő Forces II simán felülmúlja az eredetit, de az Indra is egy meglehetősen kellemes darabra sikerült! (azért megjegyzendő, japán kollégájához, Akira Yamaokához hasonlóan ha úgy van, ő is képes bármikor teljesen elborult, már-már zajként is felfogható alkotásokkal előrukkolni)

Ha pedig már audio, a japán verzióban lévő szinkront ugyanazokkal a színészekkel vették fel, akik az animében szólaltatták meg a szereplőket, nem mellékesen toronymagasan jobb alakítást nyújtanak az angol kiadáshoz képest, aminél nem csupán az előadás módja nélkülöz bárminemű beleélést, de még a hangok sem kimondottan passzolnak a karakterekhez. A grafika rendben van, nyilván találni szebbet is a gépen, mégse lehet különösebb okunk a panaszkodásra – bár nem sok helyszínen fordulunk majd meg, ezeket igyekeztek minél változatosabbra megcsinálni. Hasonlóan a Resident Evil – Code: Veronica-hoz a kameranézet dinamikusan váltakozik, általában a hátunk mögött helyezkedik el, illetve többször fix állásból követi a mozgásunkat, emiatt ritkább esetben előfordul, hogy számunkra épp nem a legkedvezőbb nézetre vált, miközben épp többen is ránk rontanak.

Ezen kényes szituációkat tovább nehezíti, amikor kisebb szobákban, szűkebb folyosókon a kardcsapás lendülete megakadt a falaknál – mindez nem egy hiba, hanem a fejlesztők döntésének eredménye. Tény hogy az is furán hatna, ha csak úgy átcsapkodhatnánk rajtuk, ugyanakkor olykor ez valósághűbb megoldás is elég bosszantó tud lenni. Az életerőnket jelző csík alatt harc közben folyamatosan töltődik a Berserk-mérő, ha pedig betelik, az egész képernyő vöröses színű lesz, Guts dühöngő üzemmódba kapcsol, a támadásai sokkal nagyobbat sebeznek, ilyenkor egy kis időre jóformán megállítatlan. Ennek felhasználására jó lett volna egy külön gomb, mert így sokszor pocsékba megy a gyengébb ellenfelekre, míg a következő sarkon várakozó nehézfiúkhoz pont kapóra jönne.

Ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy egyre több és erősebb ellenséggel kell majd szembenéznünk, ezek skálája viszonylag széles, a Mandragora ugyanis nem csak embereket fertőzött meg, így például az erdőben összefutunk majd igen furcsa teremtményekkel, és a démonok sem vettek ki szabadságot. Az átvezetőknél nem érdemes önfeledten magunk mellé tenni a kontrollert, ugyanis az első játékok közt van, amiben megjelent a QTE, csak itt még “Button Timer Sequences”-nek hívták, a lényege ugyanaz; animáció közben, időben le kell nyomni a megfelelő gombokat – nem kell megijedni, elég kevés van belőlük. Végső soron nem mondanám hogy kimondottan csak rajongóknak készült, -bár kétségkívül ők járnak vele a legjobban- a Sword of the Berserk az előzmények ismerete nélkül is egy egészen korrekt, ám tényleg brutálisan rövid játék.