SD Hero Soukessen: Taose! Aku no Gundan



Nagyjából hat-hét éves forma gyerek voltam, mikor a szüleim úgy gondolták, hogy meglepnek egy tv játékkal, egy fekete UFO formavilágú, vörös led sorral körbedíszített, sárga kazettákkal etethető géppel, amiről nyilván a franc se tudta, hogy a milliónyi Nintendo hamisítvány egyik ritka megtestesülése volt csupán… ejj, azok a tűforróra felhevülő adapterek, meg a hangolást igénylő RF csatlakozók, amikkel külön művészet volt elfogadható képet kicsikarni a tévékből…  Szóval nagy volt az öröm, amit még sikerült azzal megfejelni, hogy választhattam hozzá egy játékot, pedig a gép kazetta nélkül indítva is tartalmazta a 999999 in 1 “kollekciók” sava-borsát. Minderre az akkori Gyömrői piacon került sor, emlékszem ahogy a hosszúkás asztalon szépen, rendezetten voltak kirakva egymás mellé a kazetták, amik közül végül a Wild Beast Battle nevűre esett a választásom, ez leginkább a matrica jobb szélén feszítő kiborgnak volt köszönhető, amiről a mai napig nem tudtam kideríteni, hogy honnan szedte a borítókép elkövetője.


Otthon viszonylag gyorsan szembesültem a ténnyel, hogy kazetták tartalma, és a matricákon látottak nem feltétlenül vannak mindig pariban, itt például egyik karakter se hasonlított a kiborgra… mindegy, annyi baj legyen. Amennyire gyűlöltem a nehézsége miatt, annyira nem bírtam lerakni, és bár majd egy évembe telt, de sikerült végigvinnem. Sajnálatos módon elkövettem azt a hibát, hogy kölcsönadtam a kazettát egy akkortájt viszonylag sűrűn nálunk vendégeskedő távoli rokongyereknek, akivel abban egyeztünk meg, hogy majd a következő látogatásakor visszahozza.. Természetesen a büdös életbe nem hallottam többet a gyerekről, és mivel még a vezetékes telefon sem tartozott az elterjedt dolgok közé, lehetetlenségnek tűnt visszaszerezni, szóval szépen lassan lemondtam róla. Mivel maga a játék kínai, (valójában japán, de hát annyi idősen ez egyre ment..) a Wild Beast Battle név pedig csak kamu volt, így az az érdekes helyzet alakult ki, hogy két évtizeddel később is elég sok mindenre emlékeztem belőle, csak épp fogalmam se volt róla, mi a valódi címe.


Végül néhány évvel ezelőtt, egy meglehetősen vaskos Nintendós videó-összeállításban felismertem, és ha már így alakult, durván szentimentális okokból beszereztem az eredetit, az pedig már csak hab a tortán, hogy nemrégiben sikerült lecsapnom a hazai kibertérben egy tökéletesen ugyanolyan sárgakazettás példányra – ennek apropóján szeretném bemutatni az 1990-es SD Hero Soukessen: Taose! Aku no Gundan-t, ami kizárólagos NTSC-J mivolta ellenére egész jópofa kis játék. Ahogy Amerikának, úgy japánnak is megvannak a maga álruhás igazságtevői, és a Bosszúállókhoz hasonlóan ugyancsak bevett szokás ezen népszerű szuperhősök időközönkénti csapattá verbuválódása, vagy épp egymásnak eresztése. A szintén japán illetékességű Banpresto általában akció, verekedős, vagy szerepjátékok formájában már számtalan alkalommal körbejárta a témát, ebből születtek olyan, mechákat felvonultató sorozatok, mint a Super Robot Wars, és az Anoter Century’s Episode (A.C.E.). Az SD a felénk kevésbé ismertebb szériák sorát erősíti, ezek egyik jellemzője a címben szereplő SD jelzés, (Super Deformed – ez hasonló az animékben alkalmazott Chibi /törpe/ ábrázoláshoz) ami a karakterek kinézetére utal; ugyanis a testükhöz képest aránytalanul nagy fejjel rendelkeznek, ennél fogva az SD Hero könnyedebb, elsősorban a fiatalabb korosztályokat becélzó stílusban tálalja a különböző univerzumok jó és rossz harcosainak összecsapását.


A történet olyannyira nincs túlbonyolítva, hogy a készítőknek sikerült egyetlen képernyőn felvázolni a szituációt, de ennek ellenére mindenképpen érdemes pár szót ejteni róla; adott egy békés SD Nemzet nevű hely, itt éldegél többek között Emi-chan és Gachapon is, a bevezetőben őket rabolja el a Dark Blaine nevű gonoszhoz köthető repülő csészealj, ám Gachaponnak az utolsó pillanatban sikerül hátrahagynia négy, SD harcosokat rejtő kapszulát, akik azonnal a megmentésükre sietnek.
Gyors kérdezz-felelek;

Ki az a Gachapon, és miért tud kapszulákat elszórni? 
A Gachapon egy japánban népszerű automata, ami golyószerű kapszulákban rejt különböző értékes meglepetéseket, hasonló -igaz, jóval bóvlibb- megoldással itthon is találkozhattunk már. Ebben a sztoriban ha úgy tetszik, Gachapon képes életet adni új SD harcosoknak.
És kicsoda Emi-chan?
Emi-chan Gachapon karbantartója, és az egyedüli női szereplő.
Hát Dark Blaine?
A főgonosz, aki egy csapatnyi SD rosszfiúval karöltve igyekszik leigázni az SD Nemzetet.


A négy SD harcos pedig valójában tizenkettő; ez úgy jön ki, hogy a négy univerzumból –Gundam, Kamen Rider, Metal Hero, és Ultraman– három hős szerepel a játékban. Mindig olyan harcossal kezdünk, aki csak közelharci támadással (ütés, rúgás, kardozás) bír, majd az ellenfelek által hátrahagyott gachapon kapszulák segítségével, afféle leegyszerűsített szintlépés formájában tudunk a lőfegyverekkel rendelkező karakterekre váltani. A kinézetüket leszámítva egyébként nincs különbség, és azonos szinten ugyanakkorát sebeznek, így igazából szimpátia kérdése, hogy melyik szereplővel szeretnénk befejezni az adott pályát, amikből alapból nyolc darab van, az utolsó kilencedik -természetesen a leghosszabb és legnehezebb- csak ezek teljesítése után érhető el. A kornak megfelelően főként balról jobbra, fentről lefelé haladva kell eljutni a pályák végén várakozó főellenségekig, akik a fentebb említett univerzumokból lettek kiválogatva, és egyúttal ők tartogatják a legnagyobb kihívást is – ha pedig elbukunk, lehet elölről kezdeni az egész pályát, cserébe annyiszor próbálkozhatunk, ahányszor jólesik. A karakterválasztó itemeken kívül van olyan, ami az életerőnket tölti fel, megsemmisíti a képernyőn tartózkodó ellenfeleket, ideiglenes sérthetetlenséget biztosít, vagy épp a Super Mario mérges gombájához hasonlóan visszaléptet minket az alapszintre, tehát a halálfejes golyókat lehetőség szerint kerüljük.


Mondhatni 8 bites hagyományokhoz híven az is levesz az életerőnkből, ha hozzáérünk az ellenségekhez, miközben akadnak olyan, -rendszerint lebegő- ellenfelek, amiknél a továbbjutás érdekében elengedhetetlen a fejükre ugrani. Ugyan a pályák alatt mindössze kétféle (oké, a kilencedik pályával együtt már három) dallam szól, szerencsére egész kellemesek, így hosszabb távon sem mennek feltétlenül az ember agyára. Az SD Hero Soukessen: Taose! Aku no Gundan nem emelkedik ki az akkori felhozatalból, -ami véletlenül sem jelenti azt, hogy rossz lenne!- de első játéknak éppenséggel kiváló volt, és még ma is jól játszható.

Hozzászólás