Resident Evil Code: Veronica

Közzétéve:

Mindössze három hónap telt el az úgynevezett Raccoon City incidens óta, amikor a magát gyógyszerészeti vállalatnak álcázó, valójában biofegyverek kifejlesztésében utazó Umbrella Corporation hanyagságából elszabadult T-vírus a lakosság túlnyomó részét élőhalottá változtatta. Mivel a fegyveres erők képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten, az amerikai kormány végül atomcsapást mért a kisvárosra, hogy megakadályozzák a fertőzés továbbterjedését. A maroknyi túlélő közt volt Claire Redfield, aki eredetileg a bátyját, -és egyben az első rész egyik főszereplőjét- Chris-t kereste.

Ezen szándékáról továbbra sem tett le, de immáron azt is kötelességének érzi, hogy a világ tudomást szerezzen az Umbrella mocskos üzelmeiről, így nem fecsérli idejét holmi terápiákra, hanem betör a vállalat Párizsi központjába. Bekapcsolódásunkkor már őrökkel, és egy vehemensen lövöldöző helikopterrel a nyomában próbál meglépni, ám végül elkapják, majd nyomban elszállítják a Rockfort nevű börtönszigetre, ahová főként olyan személyek kerülnek, akik útjában voltak a cégnek, szóval az emberi jogok nem igazán érvényesülnek ezen a területen.


Claire nem sokáig élvezi a börtön vendégszeretetét, épphogy csak magához tér, amikor hatalmas robbanások rázzák meg szigetet, majd kisvártatva megjelenik egy sérült őr, -pont az, aki Párizsban elfogta- és a cellaajtót kinyitva útjára engedi, mondván ennek a helynek már úgyis annyi. Szabadulásról persze még korai lenne beszélni, ugyanis a robbanásokban több útvonal semmisült meg, vagy vált járhatatlanná, a biztonsági protokoll miatt ajtók, kapuk záródtak le, és nyilván nem lenne teljes értékű Umbrella telephely, ha a károk következtében nem szabadul el ismét egy vírus, meg néhány mutáns szörnyeteg.

Az amúgy se sok jóval kecsegtető szituációt némiképp tovább árnyalja, hogy a sziget enyhén elmeroggyant, szadista hajlamú parancsnoka, Alfred Ashford ahányszor csak lehetősége nyílik rá, megpróbál keresztbe tenni nekünk. Szerencsére azért ebben a szorult helyzetben is lesz segítségünk, a kissé beképzelt, de amúgy jószívű srác, Steve Burnside személyében, (ő szintén rab) és talán nem árulok el vele nagy titkot, -már a borító alapján sem- hogy az elveszettnek hitt Chris is előkerül majd a későbbiekben, ráadásul irányítható karakterként.


Először 1999 elején rántották le a leplet az akkor már bőven fejlesztés alatt álló Code: Veronica című új Resident Evilről, ami eredetileg Sega Dreamcast exkluzív volt. Bár az alcím használata sokakban azt az érzést keltette, hogy a Capcom csak egy újabb rókabőrt szeretne lehúzni a roppant népszerű sorozatról, bő egy múlva nyilvánvalóvá vált, hogy erről szó sincs, mi több, bizonyos szempontból ez az egyik utolsó klasszikus értelembe vett Resident Evil, aminek semmi szégyellnivalója nincs a számozott részekkel szemben. A legszembetűnőbb változás a grafikát érintette, a fejlesztők kihasználva a gép képességeit, 3D-sre cserélték a szériára addig jellemző rajzolt, fix háttereket, (így például ha egy helységet túl sötétnek találunk, az öngyújtót elővéve bevilágíthatjuk azt) a kamera pedig változó, rögzített állásokból követi a karakterünk mozgását.

Ezzel párhuzamosan a szereplők kidolgozottsága is rengeteget fejlődött, beszéd közben mozog a szájuk, gesztikulálnak, szóval búcsút inthetünk a tisztes távolságból is pixeles, kifejezéstelen arcoknak, vagy a tégla szögletességével versengő tenyereknek. Ugyan a látványosabb jelenetekhez még CGI videókat vetettek be, de a játék grafikus motorjával készült átvezetőkre sem lehet panasz – ne feledjük, épphogy átléptük az ezredfordulót, ekkor még nem sok játék büszkélkedhetett ilyen aprólékosan kidolgozott grafikával.


A helyszínnek a fentebb említett okból költöznie kellett, így a közvetlen folytatásnak szánt Code: Veronica az első Resident Evil, ami nem Raccoon City-ben -illetve annak közvetlen közelében- játszódik. Az ilyen váltások mindig tartogatnak magukban némi rizikót, de talán még a legelvetemültebb rajongók is beláthatták, hogy nem lehet a városból történő kijutást sem a végtelenségig nyújtani, (bár ehhez képest a utólag megjelent Outbreak 1-2, vagy az Operation Raccoon City újfent ezt az eseményt dolgozta fel..) mindenesetre a játéknak ez egyáltalán nem vált a kárára.

Rockfort Island, ahol a történet első fele játszódik, kellőképpen változatos szegmensekkel bír, a rabok és az őrök szálláshelyének állapota közt akadnak bőven különbségek, de a föléjük tornyosuló Ashford rezidenciának is megvan a hivalkodó, nemesi álarca mögött megbúvó, inkább kísértetkastélyra emlékeztető elhagyatottabb folyosói, szobái. A zenék most először nem Masami Ueda, hanem az újoncnak számító Takeshi Miura vezényletével készültek, ám ebből mi jóformán semmit sem fogunk érzékelni, lévén ezúttal is nagyszerű, emlékezetes szerzeményekkel lettünk gazdagabbak.

Maradt ugyanakkor az elhíresült “tank irányítás”, kiegészülve a harmadik részben debütált gyors hátrafordulással, és a karakterünknél lévő tárgyak alapból nyolc (idővel tíz) blokkra limitált férőhelye. Mivel a fegyverek, külön a lőszerek, a mixelhető gyógynövények, a kulcsok, de még az írógépekhez (mármint a mentésekhez) való tintaszalagok is ezen osztozkodnak, sokszor döntenünk kell, hogy melyik számunkra a legszükségesebb.

Az épp felesleges holmikat eldobni nem, csak lerakni tudjuk a legközelebbi ládánál, majd később ugyanannál, vagy egy másiknál ismét felvehetjük, emiatt viszont sokat kell oda-vissza ingáznunk, ami nyilván nem a legkellemesebb része a játéknak, főleg azok számára, akik sok-sok év távlatából pótolnák. Amennyiben ezekkel a dolgokkal megtudunk barátkozni, cserébe egy elsőre akár több mint 10 órás, zombikban, mutánsokban, feladványokban nem szűkölködő (horror)kaland vár ránk, ami felett még az első Resident Evilekkel hírnevet szerző rendező-producer, Shinji Mikami bábáskodott.


A Code: Veronicát nem csak a kritikusok, hanem a játékosok is szerették, így világszerte több, mint egymillió példány talált gazdára – ha figyelembe vesszük, hogy a Dreamcast-ből a három aktív éve alatt 10 millió darabot értékesítettek, ez egyáltalán nem rossz eredmény. Sajnos már a megjelenése évében ott lógott a levegőben, hogy a Sega elfogja kaszálni a gépet, a Capcom pedig nem tétlenkedett sokáig, és a következő esztendőre bejelentették PlayStation 2-re a Resident Evil Code: Veronica X-re keresztelt, majd tíz percnyi videóval bővített változatot, ami a történetben is eszközölt néhány plusz extra fordulatot.

Ez vélhetően jó néhány rajongónál kicsapta a biztosítékot, ezért -igaz, csak japánban- az eredeti platformra is kiadták a játékot, Biohazard Code: Veronica – Complete Edition néven. Végül egy -mondhatni Dreamcast exkluzív- érdekesség: mivel a képernyőn továbbra sincs kijelző, a menübe kell belépni, ha ellenőrizni szeretnénk a karakterünk egészségügyi állapotát. (bár a sérülések mértékétől függően sántítani, vánszorogni kezdenek) Ellenben hogyha rendelkezünk eredeti Sega VMU-val, mindezt a memóriakártya lcd kijelzőjén is nyomon követhetjük.

Platform: