Castlevania: Symphony of the Night


1999 tájékán, mikor lecseréltem a Super Nintendót az addigra nálunk is egyre nagyobb őrületté váló PlayStationre, a játékok túlzás nélkül ugrottak egy dimenziót. A gép nagyágyúiba betekintést engedő Demo 1 lemezén ámultam, ahogy a Tekken 3 harcosai körül látványosan elkezd forogni a kamera egy-egy komolyabb kombo után, vagy amikor a Gran Turismo visszajátszásait néztem. De komoly összehasonlítási alap volt az első vásárlásaim közé tartozó Final Doom, mivel számítógéppel viszonylag sokáig nem rendelkeztem később se, nagyon meglepett hogy mennyivel másabb, több az általam addigra ronggyá játszott 16 bites Doomhoz képest. Aztán az egyik -akkoriban megszokottnak mondható- Bakancsos piaci (XVII. kerület) játékbeszerző körutamon megpillantottam a katonásan sorakozó PS cd tokok tömkelegében megbúvó Castlevaniát.

A második és negyedik részt kedveltem annyira, hogy bárminemű tétovázás nélkül lecsapjak a rá, akkor még nem sejtve, mekkora kincs került a kezeim közé. A Symphony of the Night sok mindenben szakít a Konami vámpírölős sorozat hagyományaival – mint például hogy onnan indul, ahol más Castlevania játékok általában a fináléhoz közelednek. 1792-t írunk, a vámpírvadász Belmont klán ügyeletese, Richter már elérte a legfelső tornyot, ahol egy rövid bájcsevej után annak rendje módja szerint összecsap a kastély urával, Drakulával. Nagy nehézségek árán, de végül felülkerekedik a gonosz vérszívón, ezzel újabb száz év nyugalmat hozva az emberiségre.. legalábbis elvileg.

Vannak ugyanis hű csatlósai, akik bármit megtennének hogy ne kelljen olyan sokat várni gazdájuk feltámadására – mindössze négy év telik el, amikor elkezdenek sokasodni a furcsa események, ráadásul Richter is nyomtalanul eltűnik. A prológus után nem sokkal egy ősz hajú, fekete ruhás férfit láthatunk aki iszonyatos sebességgel vág át az erdőn, csak hogy bejusson a kastélyba, mielőtt annak végképp bezárulnak kapui. Üdvözlésére maga a Halál siet, tőle tudjuk meg hogy az illetőt Alucardnak hívják, és nagy szálka ő az öreg kaszás szemében, hiszen már régen meg kellett volna halnia. Ám mivel édesapja (olvassuk csak visszafelé a nevét!) vámpír volt, anyja pedig ember, Alucard megörökölte a vérszívók minden kellemes tulajdonságát -így a halhatatlanságot- miközben tökéletesen immúnis a napfényre, vagy a szent keresztre.

Ezeket a képességeket azonban nem az emberek ellen, hanem azok védelmére fordítja, még Richter egyik felmenőjének is segített pár évszázaddal korábban. A kaszás úgy dönt ezúttal megnehezíti a dolgát, és megszabadítja a nála lévő felszereléstől, majd bízva abban hogy a kastélyban ólálkodó pokolfajzatok elvégzik helyette a piszkos munkát, továbbáll. Az erőviszonyok megváltozása azonnal érződik, a szörnyek akik az imént egy kardsuhintástól semmivé lettek, most sokkal több sebzést igényelnek, és nem mellékesen a leggyengébbek közé tartoznak.

Ezért is lesz fontos szerepe az egyik újításnak, (igaz a Castlevania 2-ben volt hasonló, de kezdetlegesebb kivitelezésben) az rpg elemek bevezetésének. Minél több ellenséget mészárolunk le, Alucard azzal párhuzamosan lép szintet, azaz erősebb sebzésekre képes, és növekedik az életereje, ez önmagában viszont még kevés lenne, kiváltképp a főellenségekkel szemben. Mindenképp érdemes megvizsgálni a falakat, mert sok titkos hely van a kastélyon belül, és általában hasznos dolgokat rejtenek, de sokszor az ellenfelek is elejtenek pár értékes holmit. A menüben aztán rendszerezhetjük ezeket, és teljes egészében ránk van bízva hogy mit rendelünk a két akciógombhoz, ami Alucard karjainak felel meg.

A kardok, varázsigék, vagy a védelmet szolgáló pajzsok, különböző sisakok, köpenyek és mellvértek hatékonyságát tovább növelhetjük ha a megfelelő ékszerekkel -főleg gyűrűk, medálok- párosítjuk, a menü folyamatosan jelzi hogy az adott tárgy mennyivel növeli vagy épp csökkenti a támadás-védekezés szintjét. Akadnak majd látszólag hasznavehetetlen csecsebecsék, amiket az idős könyvtárosnál lehet pénzre váltani, (pénzt szoktak még elejteni a szörnyek, illetve a szétvert gyertyatartók, fáklyák) abból pedig újabb felszerelések és mágiák vásárolhatók. A játékmenetet érte a legnagyobb változás; míg a korábbi részekben pályáról pályára haladva kellett eljutni Drakula kastélyába, addig itt a cselekmény 99%-a annak falain belül játszódik. Ez még csak véletlenül sem jelenti azt hogy rövid lenne a Symphony of the Night, sőt!

Többen Metroidvania-nak becézik, utalva a Nintendo nagy sikerű játékának, a Metroid megoldására – azaz eleinte elég sok szakasz felderítetlenül marad, de bármikor visszatérhetünk ezekre a helyszínekre a később megszerzett képességek birtokában, ezzel újabb területeket megnyitva. Szerencsére a kastély belseje nem csak hatalmas, hanem kellőképpen változatos, köszönhetően annak hogy a káoszból jött létre, így akár egy ajtón átlépve is teljesen más környezetben találhatjuk magunkat – hogy ezeket a nagy távolságokat ne kelljen minden egyes alkalommal lesétálni, a közeledést teleport kapuk könnyítik meg. A sorozat történetében először itt mutatkozott be Michiru Yamane! A hölgy még sok későbbi epizódhoz szolgáltatta a zenei anyagot, ügyesen vegyíti a különböző klasszikus stílusokat, és a rockosabb hangzásvilágot, ugyanakkor talán nem túlzás kijelenteni, hogy az itt felállított lécet azóta sem sikerült megugrania..

Ezért persze nem lehet rá haragudni, hiszen a felhozatal közel tökéletes, ezt bizonyítandó hogy az 1997-es megjelenése óta többször válogatta be a Konami játékzenei gyűjteményekbe, vagy limitált kiadások extrái közé. Ami a grafikát illeti, akkoriban furcsálltam hogy miért maradtak a 2D-s látványnál, utólag már inkább örülök neki, hiszen sokkal jobban kiállta az idő próbáját, mint az akkori 3D-s címek zöme. Nem csak Alucard, hanem az ellenfelek animációja is szép részletes, pedig számuk bőven száz fölött van, a készítők gyakorlatilag minden létező mitológia szörnyet felsorakoztattak a játékban.

Tetszés szerint -és persze ha begyűjtöttük őket- megidézhetünk a Familiars menüből segítőtársakat, akik eltérő tulajdonságokkal bírnak, és folyamatosan fejlődnek, viszont nem irányíthatóak, teljesen maguktól cselekednek. A legtöbb főképp támadásokra képes, ellenben a tündér mindig gyógyít rajtunk, de olyan is akad, amelyik titkos helyekre juttat el bennünket. Sokkal hamarabb végezhetünk vele, de ha be akarjuk gyűjteni az összes rejtett holmit, felfedezni a kastély utolsó négyzetméterét, és megküzdeni minden lidérccel, a játékidő simán 20-30 órára csúszhat, ráadásul a különböző befejezések miatt újból előszedhető. 

A Symphony of the Night rengeteg dologban tér el az eredeti koncepcióhoz képest, mégis nagyon jó fogadtatásban részesült, és nem kellett sok idő a kult státuszba kerüléséhez, ennek megfelelően a PlayStation változathoz már csak aranyáron lehet hozzájutni. Létezik Sega Saturn-ra egy bővített kiadás, ám technikailag gyengébbre sikerült, ráadásul japánon kívül nem jelent meg, mindezek ellenére a Castlevania gyűjtemények egyik ékkövének számít. Aki utólag pótolná, de nem szeretne egy kisebb vagyont rákölteni, barátibb áron, cserébe csak digitális formában megtalálja a PSN és XBLA kínálatában.