Bucky O’Hare


A Bucky O’Hare egyike azoknak a NES játékoknak amik nagyon kedves gyerekkori emlékeket idéznek fel bennem – akkori jóbarátommal gyakorlatilag semmit sem értettünk a történetéből, (már azon kívül, amit a képek alapján le lehetett szűrni) de tulajdonképp nem is bántuk, csak tettük amit az ilyen játékokban tenni lehetett: lőttünk, ugrottunk, repültünk, másztunk, próbáltunk rájönni miként lehetne túlélni a főellenségek támadásait, közben meg észre se vettük, hogy hosszú órák teltek el a napból.  Évekkel később, az internet térnyerésének hála sok háttérinfót sikerült szereznem erről a 8 bites remekről, például azt, hogy az eredeti történet még a születésem előttre nyúlik vissza, nagyjából 1978 és 79 közé.

Igaz, Bucky és csapata ekkor még csupán Larry Hama fejében létezett, és csak a 80-as évek közepe tájékán váltak kézzelfoghatóvá egy nagyon rövid, öt részes képregénysorozat formájában, amit Michael Goldennek köszönhetünk. (Hama állítólag készített egy folytatást, de azt végül nem adták ki).

Több év csend után a BBC felkarolta az ötletet, amiből egy hosszúnak úgyszintén nem nevezhető, 13 x 30 perces, kimondottan gyerekeknek szánt rajzfilmsorozat született, 1991 elején. Tehát adott egy másik dimenzió, ahol az Állatok Szövetsége hadban áll a Varangy Birodalommal, ennek a kényes szituációnak a kellős közepébe sikerül kaput nyitnia egy fiatal földi srácnak, WillynekAz ifjú géniusz szerencséjére Bucky O’Hare kapitánnyal és legénységével -csak a rend kedvéért:
Jenny a kék macska telepatikus-hipnotikus képességekkel, Deadeye a félszemű-négykezű fegyvermániás kacsa, és Blinky a kis android- fut össze, akik miután elmesélik neki hogy miért küzdenek, csatlakozik hozzájuk.

Feladatuk, hogy megsemmisítsék Komplex-t, a Varangy Birodalom mesterséges intelligenciáját, ugyanis ő a felelős mindenért. A varangyok azért hozták létre, hogy kényelmesebbé tegye az életüket, de miután teljhatalmat kapott, agymosást végzett az egész lakosságon, felfegyverezte őket, és elkezdte a többi állatot szolgasorba dönteni. Mivel Bucky-ék már többször keresztbe tettek világuralmi törekvéseiknek, a Birodalom kiemelten törekszik a likvidálásukra, viszont ezzel párhuzamosan a lázadók hősként tekintenek rájuk. (valljuk be, az íróra némiképp hatással lehettek a Star Wars és Terminator filmek)

Gyerekmese lévén a szereplők persze soha sem sérülnek meg komolyabban, az ellenség is rendre inkább csak pórul jár, váratlan fordulatokra nem érdemes számítani, a Happy End pedig borítékolva van már az elejétől. A játék ezután jelent meg 1992-ben, a Konami jóvoltából NES-re, tehát tulajdonképp egy képregény-rajzfilm adaptációról beszélünk, ami az esetek döntő többségében már rossz ómen, szerencsére nem a Bucky O’Hare esetében!

A sztori nem nagy durranás a játékban sem, amolyan mellékszálnak tekinthető: a Toad Armada üldözőbe veszi az ellenállók űrhajóját, majd foglyul is ejtik a legénységet, egyedül Bucky ússza meg, így máris adja magát, hogy a feladatunk a többiek kiszabadítása lesz. Ezért négy különböző természeti adottságokkal bíró bolygót kell bejárnunk, példának okáért a vörös planétán vulkánok és lávafolyamok háborognak, a kéket víz és jég borítja, mindegyiken más és más akadályok várnak ránk – egyébiránt jópofa megvalósítás, ahogy a pályaválasztó képernyőn köztük cirkál a hasonló méretekkel bíró varangy anyahajó.

Korának megfelelő balról-jobbra (vagy éppen felfelé..) haladó lövöldözős-ugrálós platformról beszélünk, minden pálya végén kötelező főellenséggel, azonban a Konaminál kicsit még hozzáadtak a bevált recepthez. Minden pálya végeztével kiszabadítjuk a legénység egy tagját, akik a későbbiekben bármikor választhatóvá vállnak a Select gomb lenyomásával. Az már csak hab a tortán, hogy mind az öt szereplő eltérő fegyverrel és képességekkel rendelkezik, ez utóbbiak időtartama az elszórt Power Up-okkal fejleszthető lesz, így Bucky magasabb helyekre tud majd felugrani, Deadeye pedig pókként fog mászkálni a függőleges falakon.

A négy planéta után még vár ránk a Toad Mothership, ahol legalább ugyanennyi időt fogunk eltölteni, szerencsére a változatosságot sikerült a hajó falain belül is megtartani. A pályák felépítésénél sem volt az ötletekből hiány, a grafika nagyon jó, szépek, színesek a hátterek, akárcsak a szereplők és az ellenfelek, akik a képregényhez/rajzfilmhez híven varangy katonák, a főellenségek között pedig megtalálható lesz Toad Borg, Al Negator, vagy Air Marshall, bár ez csak annak mond valamit, aki látta az előzményeket.

Minden helyszínhez külön zenét komponáltak, és -bár teljesen szubjektív dolog- a legtöbb teljesen rendben van, hamar az ember fülébe másznak, és ide vágó érdekesség még, hogy egyik sem a sorozatból lett átemelve. (jobban belegondolva abban semmi olyan jellegzetes nem volt, ami bármiféle nyomot is hagyott volna az utókor számára) Egyedül a nehézséget tudnám felróni, ami a becélzott korosztálynak esetleg sok lehet, annak fényében is, hogy akkoriban más idők jártak. Retro-kalandoroknak kiemelten ajánlom!