Assault Suits Valken


A korábban bemutatott Super Nintendós Cybernator ugyan pozitív fogadtatásban részesült az újságírók, és a játékosok által egyaránt, mégsem sikerült nagy hírnévre szert tennie. A helyzeten nem javított a folytatás, az 1999-es Assault Suits Valken 2 sem, ami már egy körökre osztott stratégiai játék volt rpg elemekkel, viszont ezzel az éles stílusváltással mellélőttek, hiába a 3D-s grafika, és a dupla platformos (PlayStation és Sega Saturn) megjelenés, végül sosem hagyta el a japán partokat.

Aztán 2004-ben az NCS úgy gondolta, ideje még egy kört futni a jobb sorsra érdemes játékukkal, ám ezúttal biztosra mentek, így kapott a Cybernator egy teljes feldolgozást PlayStation 2-re, ami már Európába is eljutott. Mikor tudomást szereztem a remake létezéséről, rögvest csőlátás alakult ki, erős birtoklási vággyal karöltve, ennek eredményeképp pár nappal később nagy lelkesedéssel pattintottam be a gépbe a saját Assault Suits Valken példányomat, ám tíz perc se kellett hozzá, hogy a kellemesnek ígérkező múltidézés átcsapjon az utóbbi idők egyik legrosszabb játékélményébe.

Miután bejött a főmenü, vártam egy kicsit, hátha a Cybernatorhoz hasonlóan elindul az intro, és töredelmesen bevallom, volt egy olyan kósza elképzelésem, hogy mindez már CGI videó formájában fog bekövetkezni, de a készítőknek más terveik voltak. Amint elindítjuk a játékot, nem az első pályán kezdünk, hanem annak kvázi előzményében – a szintén Föderációs Saratoga legénysége épp leadja a jelentést a Versis-nek, miszerint az ellenség kolóniáján belül egy hatalmas csatahajó épül, ám abban a pillanatban megsemmisíti őket egy, az említett kolóniáról érkező lézersugár, majd a Versis-t veszik tűz alá.

Ekkor a kapitány kiküld minket, hogy aztán fél percnyi, tét nélküli lövöldözés után a kommunikációs tiszt visszarendeljen a hajóra. Mindennek mi értelme volt? Igazából semmi, az egészet úgy kell felfogni, mint egy interaktív intrót, -ez a jelenet ugyanis részben a Cybernator nyitányában volt látható- aminek a végkimenetelébe nincs beleszólásunk, teljesen felesleges időhúzás, nem több. Ezután már tényleg az eredeti, jól ismert első pálya következett, ám ami ott fogadott, abban nem volt semmi köszönet.

Nehéz eldönteni hogy hol kezdjem, a legtisztább, ha az avatatlan szemnek is nyilvánvalóval; az Assault Suits Valken ugyanis nem szép. Na nem rettentően csúnya, ám amíg az eredetinek ott a helye a legszebb SNES játékok között, addig a remake Ps2-n alulról karcolja az elégséges szintet, ami a lényegesen erősebb hardver, és az azóta eltelt laza 11 évet figyelembe véve elég ciki – kis túlzással, mintha emulátoron futna, néhány képjavító technológiával megtámogatva. Sajnos akad, amihez bátrabban hozzányúltak, így történhetett meg, hogy az ötödik küldetés gyönyörű, vöröses naplementében úszó hátterét lecserélték egy halovány rózsaszínes árnyalatú borzadályra.

Szintén zavaró, amit a zenével műveltek – számomra valamiért magától értetődőnek tűnt, hogy a cd-n kiadott újrahangszerelt OST fog felcsendülni a pályák alatt… Nos, újrahangszereltnek éppenséggel újrahangszerelt, csak épp a kanyarban sincs Masanao Akahori ROMpler verziójához képest. Bár később sem jártam utána, de az itt-ott szaxofonos betétekkel vegyített, metálos egyveleget hallgatva fogant meg bennem a kérdés, hogy egyáltalán van-e köze bárkinek is ehhez a játékhoz a régi csapatból?

A hangeffektek ugyanakkor egész jók, a Vulcan gépágyú hangja kimondottan tetszett. Az irányítás és a gombkiosztás érintetlen maradt, ami lehetne akár egy jó pont, ha nem ellensúlyozták volna rögvest a fizika megbabrálásával. Míg a Cybernator ügyesen átadta a robotunk több tonnás súlyának illúzióját, most ahhoz tudnám hasonlítani az egészet, mintha egy üres kartondobozt terelgetnénk…

A pajzzsal kivédet támadások sokkal többet löknek hátra az Assault Suit-on mint kéne, a bekapott találatok pedig egyenesen elrepítik, de idegesítő jelenség még a landolásokat követő továbbcsúszás, (valahogy a Ninja Gaiden 2 egyik pályáját idézi, bár ott indokolt volt a jég miatt) ami főleg akkor tud kellemetlen lenni, mikor a platformok legszélére sikerül letenni harci gépezetünket. Ezek a változtatások már kellőképpen elegendőek ahhoz, hogy keserű szájízt hagyjanak maguk után, de igazából még nem vágnák haza teljesen a játékélményt… nem. Arról az új, belőtt nehézség (szintválasztási lehetőség továbbra sincs) fog gondoskodni.

Kicsit furcsállottam, hogy az első pálya végéig milyen döcögős volt az út, ráadásul a kilövendő modul is jóval szívósabbnak bizonyult, mint amire emlékeztem, de hogy a második pálya felénél már farkasszemet kelljen néznem a Game Over képernyővel, némi gyanakvásra adott okot. Hiába veselkedtem neki újra és újra, a második főellenségig csak a legritkább esetben jutottam el, jellemzően olyan kevés élettel, amivel csak másodpercekig húztam. De biztos csak berozsdásodtam. Aztán feltűnt hogy internet szerte szokatlanul kevés képanyag áll rendelkezésre a játékhoz, és azok is az első két helyszínről származnak… ezen a ponton kezdtem el kételkedni a további pályák létezésében, talán képesek voltak kiadni félkészen?

Különben mi másért lenne ennyire lehetetlenül nehéz? Az ellenséges egységek intenzívebben, agresszívabban, és ami a legrosszabb, kiszámíthatatlanul támadnak, így esély sincs a megfelelő taktika kitanulására, na meg az össz-vissz három folytatási lehetőség is bekorlátozza a lehetőségeket. Mindeközben érezhetően több lövedékkel kell megkínálni az ellent, és mintha a felszedett Power Chip-ek sem akarnák minden esetben növelni az AS tűzerejét, ráadásul már kevesebb van belőlük elszórva a pályákon.

Évekkel később, (senki se kérdezze, hogy miért nem dobtam ki a kukába adtam túl rajta azonnal) már ki tudja hanyadik alkalommal aztán megtörtént a csoda. Valószínűleg épp megfelelő volt a bolygók együttállása, mert teljesen véletlenül sikerült továbbjutnom, így örömmel kijelenthetem, hogy igen, létezik a többi pálya, ráadásul pár küldetés erejéig -magához képest persze- kicsit vissza is vesz a szívatásból a program. Az eddigi véleményemen ugyan nem változtatott, de arra legalább jó volt, hogy változatosabb képek kerülhessenek az ismertetőbe. Ötletem sincs, hogy mi lehetett a céljuk a fejlesztőknek.

Kiszúrtak azokkal, akik kedvelték korábban a Cybernator-t, mert ott rontották el, ahol csak lehetett, és csúnyán elszalasztották a lehetőséget, hogy megismertessék a nevet a fiatalabb generációval. Legalábbis a kopottas látványvilág, a vérlázítóan mocsok nehézségi szint, és a negatív hangvételű kritikák bőven adtak rá okot, hogy a játékosok messzire elkerüljék… és valljuk be, ők jártak a legjobban. Az Assault Suits Valken nem szimplán egy félresikerült remake, hanem egy borzasztóan rossz játék.